A barátság, főleg az igaz barátság megfizethetetlen kincs, szokták mondani. Ezt az arany igazságot azonban csak az tudja igazolni, aki valóban megtapasztalja, mit jelent egy olyan baráttal leküzdeni az élet nagy nehézségeit, aki jóban, rosszban mellette áll, aki tanácsokkal tudja ellátni az embert, ha szükség van rá, akitől nem csak szépet, dicséretet kap az illető, de azt is elmondja, ha baj van, ha valamit nem jól csinálunk, másképp kellene döntenünk.
Én ilyen szempontból a szerencsés emberek közé tartozom, ugyanis bátran mondhatom, hogy bizony van igaz barátom, nem is egy, hanem több is.
A legrégebbi barátságom még óvodás koromban indult, és végig kisért általános iskolás koromban, amikor is osztálytársak révén, napi szinten találkoztunk. Eleinte még nem is nagyon tudtuk, mit jelent a jó barátság. Kapcsolatunk kimerült a közös játékokban, időnkénti sétákban. Aztán serdülő korunkban, majd fiatal tini lányokként már kezdtük tapasztalni, hogy az élet időnkét fájdalmas is tud lenni. Ekkor volt először szükségünk nagyon egymásra, ekkor volt szükséges ugyanis az első lelki megerősítésre, támogatásra.
A későbbiekben középiskolás éveink alatt kissé elszakadtunk egymástól, mivel más-más középiskolába folytattuk tanulmányainkat, így ritkábban tudtunk találkozni, de rendszeresen szerveztünk közös programokat, és természetesen segítettük egymást, bár nehezebb volt, mint manapság, nem lévén még abban a korban mobil telefon.
Felnőtt korunkban már ismételten rendszeresebbek találkozásaink, és az okos telefonoknak köszönhetően szinte napi kapcsolatban állunk egymással. És bár előfordul az is, hogy hosszabb ideig nem tudunk találkozni, mégis szinte ott folytatjuk beszélgetésünket, ahol annak idején abbahagytuk. Szokták erre azt is mondani, hogy egy húron pendülünk.
Ezt az odaadó, számomra semmivel nem pótolható barátságot szeretném meghálálni barátnőmnek egy gyönyörű darabbal a vászonképek világából, melynek témája kedvenc üdülőhelye, Tihany. Köszönet mindenért, Drága Barátnőm!